"Megállsz a Duna-parton vagy valamelyik hídon és belebámulsz a fénybe, mint valami vaksi rovar. Gyerekesen belemarkolsz a rozsdálló korlátba amelynél megálltál, mondván innen nem sodor tovább az éjszaka. Most ébredezel..." - mondta Máté, végül hunyorogva még egyszer belszívott a szofiba. Aztán: "Kicsi, hidd el, belőlem író lesz..."
„Uram, nem kérek semmit, csak itt akarok lenni veled!” - mondta Robi, miközben az aluljáróban minden hallgatott a villanyfényeken kívül. „Nem kérem, hogy megadj nekem mindent, nem kérek kincseket. Csak azt, hogy téged követni képes legyek!” - a koszos járólapokra esett minden szó, amit kiejtett. Befelé fordult a mélyedésben és a pokrócba burkolózva megpróbált elaludni.
Janka úgy érezte, az a megfogant élet ami benne nő, nem hagyja, hogy létét titokban tartsák. Hangosan sírva, behunyt szemmel, vérben kívánkozik világra jönni a hír is. De helyette hétről hétre épültek a hazugságok látszólag védhető állásai, közben mind kevesebb idő maradt bármire. A napok egyre rövidebbek lettek, a felhők sötétebbek. A növekvő erő, tömeg és sejtcsomó bár nem ellene dolgozott, hanem benne, mégis a tény, hogy gyereke lesz, őt fogyasztotta, mérgezte lassan.
