- Honnan tudod? Értesz a borokhoz? - kérdezte Éva Mátét
- Persze. A boroknál jobban csak a lányokhoz.
Éva nem pirult el, állta és viszonozta a fiú éhes tekintetét. Nem kedvelte a túlságosan magabiztos embereket. Amint kibukott, hogy valaki sokat gondol magáról, mintha vasbordákat kapott volna és minden szép szó szikra nélkül lepattant róla lett. Most is mereven a megkésett beszélgetőpartner arcába meredt:
- Akkor bizonyára tudod, hogy egy-egy ilyen mondattal leírod magad...
- Épp azért mondtam. Hogy tét nélkül, a semmitől csillogó levegőbe beszéljünk...
- Tét nélkül? Mi lett volna köztünk egy máshogy nyíló sziutáció tétje?
- Az hogy lefekszünk-e, telefonszámot cserélünk-e, meg ilyenek...
Évát még mindig nem hozta zavarba Máté kendőzetlen, radikális őszintesége, de mindenesetre kisült belőle számára, hogy a sráccal valami nem stimmel. Sok fiúval volt már dolga. Temérdek olyannal, aki minden áron, meg akarta fektetni egyetlen este alatt. Néhánnyal, aki járni akart vele. És egy-kettővel, aki úgymond – a maga módján persze - szerelmes volt belé. A lány nem hitt a cigifüstben pöffeszkedő jóformán teljesen ismeretlen fiúnak: ez az én nem akarok semmit duma is csak egy trükk... A bor, amit rendelt, gyorsan fogyott. A fiú fröccsözött.
- Ha nem ezért, akkor miért jöttél ide...
- Meglepett, hogy valaki borozik. Aki borozik, annak vannak gondolatai. A bor miatt vagy amúgy a születésétől fogva, de többre használja eszét, mint az átlag konzumidióták.
- Hú, bazdmeg, akkor most én lettem az értelmes picsa... De izgi...
Máté savanyúan kacagott. Tetszett neki, hogy a lány milyen hamar kiismerte őt. És hogy Éva, valójában kiszámíthatatlanabb, mint ő. Egyszerre megtetszett neki a lány. Abban a kényelmetlen, kitekert pózban, ahogy a pultnál ült feketés-barna haja füle mellett leomló tincse meghívás volt egy mozdulatra. Egyetlen kedves tett: a fül mögé igazítani a lány haját mint egy közhelyes amerikai romantikus filmben. Máté nem bírta ki és megtette. Kíváncsiságból is. Várta, mit reagál erre ez a kielégületlen csaj. Éva nem ütötte félre a fiú kezét, ahhoz lassú volt, de Máté felé fordult és erősebb hangon, szemrehányóan kérdezte.
- Nem azt mondtad, hogy csak a semmiről a semmibe akarsz beszélni?
- De, csak segítettem eligazítani a hajad, hogy teljes legyen az értékes és emancipált nő eszményi képe.
- Nagyon vicces. Ha arra kérnélek, tűnj el, elhúznál?
- Nem hiszem. De nem is fogsz kérni ilyesmire, mert imponál neked a figyelmem.
Ez igaz volt. Éva szinte élvezte, hogy végre valakivel tüzesen veszekedhet, hogy valakinek megmondhatja, valakit leírhat önmaga előtt. A fiú tekintete ugyanígy égett. Végre valami! Mintha halott lettem volna eddig. Nincs jobb egy-egy vitánál, heves gyűlölködő szócsatánál. Máté szólalt meg először, előre tudta, hogy miről fog bugyborékolni, mint egy fojtott vulkán.
-Tudod az a baj, hogy mindenki, veled az élén, elhiszi magáról, hogy szabadon él.
- Ez most, hogy jön ide?
- Várj! Mikor rám néztél, te már eldöntötted magadban, hogy nem lesz semmi. Hogy az a normális, ha nem lesz semmi! Mert anyu, apu, a Jóisten, vagy mit tudom én ki, így tartja helyesnek. Nem te, hanem a külvilág, ami rád adta a rendes és kedves lány festett maszkját. Döntéseink nagy százaléka érzelmi alapon dől el. Érzelmeink pedig a kapcsolataink szövevényes hálójának foglyai. Ítéletek, elvárások, „őszinte” javaslatok, „gyöngéd” tanácsok! A nagy lófaszt! Korlát és kapaszkodó nélkül élni! Az a szabad élet! De ez a szabadság mindenkit megrémít. Színház az egész világ: eljátszatja mindenkivel, hogy szabad, holott börtönben élünk. Dánia börtön. Kezeink gúzsbakötve, arcunk helyett maszk...
- Neked milyen a kapcsolatod apáddal? - szólt közbe Éva
Máté elhallgatott.
