Máté az erkélyén bagózott. A dekkelés közben volt csak ideje megállni, pihenni és hosszan elmerengni. Ez volt az ő meditációja, az ő vallásának imádsága. Az optimista gondolatokhoz azonban, mint általában, már fáradt volt. Utálta az őszi sötétségbe burkolózó koraestéket, mikor minden problémává lesz: a törvény fölfeslik és a nagy igazságok mögé kérdőjel kerül.
Úgy érezte, ideje lenne felhívni valakit, hogy berúgjanak. Egyedül mégiscsak snassz. Végig futotta mobiljában a telefonkönyvet. Leó? Áhh. Nándi? Biztos otthon tanul a maggerja. Geri? Idegesítő. Jancsi. Talán. Végül nem talált senkit, akivel most akár egyetlen sört is képes lenne meginni.
Számkivetett életek ideje ez! Az önutálat hajnala. Kibaszott, kurva koraesték!
Máté egész életében antihősnek tartotta magát. Erre a szerepre is készült. Céltalan lézengő: nem tenni semmit, nehogy a világ tengelyén véletlen egyet is igazítsak. Gőgös örömmel gondolt arra, hogy senki sem képes rajta kívül, olyan mindent felülíró, bizsergető érzéssel gyűlölni a világot, mint ő. És olyan igazi hévvel nem tenni érte semmit...
Akkor dugni kéne. Felszedni egy pofás kis csajt. Aztán eszébe jutott, mit szólna az egyéjszakás lakó szakadt albérletéhez, amit régóta alig tudott fizetni. Mindegy, mert úgyse látna az élvezettől! Nem nagy kunszt, se a szex, se az pár szó, amit csábításnak hívnak. Másfél órába telik egy ilyen művelet -ágyba vinni valakit- nem több, nem kevesebb. De amúgy meg körülbelül tíz-tizenöt perc után el lehet dönteni lesz-e egyáltalán valami, ha leálltál valakinél.
Meg kéne mutatni az összes fasznak mennyire értelmetlen az egész lihegés...
Végül ehhez sem érzett erőt. Fürödni kéne, felöltözni, satöbbi. Fáradtan elnyomta a szofit. Kaját keresett a hűtőben. Pár sajtos szendvics néma elfogyasztása után kabátot vett. Úgy döntött mégis elindul. Csak úgy. Csakhogy múljon az idő. Úgy érezte magát, mint az októberi hideg szél a lakatlan, bedeszkázott téglaházak között. Nem találta útját, nem várta őt senki, de ment. A házak ablakai tévék villódzó fényeitől ragyogtak. Mindenhol a többitől gondosan elzárt élet ment a műsorban. Már a magány is magántulajdon. Csak a lámpaoszlopok köszöntek Máténak és az általuk adott árnyék kísérte el egy-egy darabon a férfit.
Végül úgy döntött mégis beül egy helyre. Ne igazi kocsma legyen, valami zenés hely, ahol van mit stírölni! Irány Pest!
Nekiiramodott, hogy elhagyja Dél-Buda egyik legkietlenebb zugát. Buszra szállt, de mint rendesen szokta a hidak előtt leszállt. Hódolni akart egyetlen az egészségre ártalmatlan szenvedélyének. A Szabadság vagy az Erzsébet hídról akarta bámulni a Dunát és a várost! Ő itt érezte dobogni hazájának öreg és beteg szívét. Gyerekkorában apjával képesek voltak majdnem egy órát szótlanul szemlélni ezt a rejtélyes, kiismerhetetlen helyszínt: Budapestet.
Lassan lépdelt a Szabadság hídon. Cipői orrát nézte. Szagolta a folyóból felszökő vizes és egyszerre benzingőzös levegőt. Aztán dudálást hallott. Felkapta a fejét. Egy kocsi állt a híd közepén. Azt kerülgette dühösen a többi. A kocsi mellett egy ember kezében mobillal, aki fel-fel pillantott a híd szerkezetére. Máté is odanézett, ahova az ember pillantgatott kétségbeesetten. A magasban, a híd egyik ívén egy kitárt kezű alakot vett észre. Megállt. Megdermedt. A korlátba markolt. Megszűnt minden korábbi gondolata. Az út lába előtt elfogyott.
Basszus, ha az onnan bármelyik irányba ugrik, meghal...
Az alak elrugaszkodott. Máté elkapta tekintetét. De egy kiáltás áttörte az egyszerre nyers és fullasztó levegőt. Az öngyilkos azt üvöltötte őrült vidámsággal: Szabadság!
