Robi a fotelbe süppedve imádkozni próbált. Várta a pillanatot, azt az egyetlen üdvözítő pillanatot, mikor az Úr megérinti lelkét. Anyja mindig úgy beszélt neki Istenről, mint a Vendégről, aki csendes, finom mozdulatokkal és nem mennydörgésben érkezik. Szobájába beszűrődött a nappaliban zúgó tévé zaja, apja krákogása és bátyja, Andris szavai. Robi ilyen külső zűrzavarban nehezen tudta figyelmét összeszedni és letenni gondjait egy képzelt oltárra. Várni a Vendéget, aki megérkezik a szobába, mellé ül és meghallgatja őt. Egyszerre kivágódott a szobaajtó.
- Mit csinálsz? - dörmögött apja
- Imádkozni próbálok.
- Jó van. Holnap el kéne gyere segíteni, kimérni az új parcellákat. Csak körmölni kell a számokat, amiket mondok. Kifizetem.
- Bocs, de nem megy. Elígérkeztem. Egy lánnyal tanulunk.
- Ráér. Megmondod a csajnak, hogy megkap majd mindent tőled, csak várja ki. - vicsorogva nevetett Robira apja
- Nincs köztünk semmi.
- De azért meghúztad? Vagy csak fogod?
- Apa...Basszus... Tudod, hogy én nem...
- Jó van. Imádkozzál! Nyolckor indulunk.
Az apja bevágta maga mögött az ajtót. Legalább ennyit megtesz értem! Szelíden behajtja maga mögött a szobaajtóm. Robi torkát a keserűségtől csomó szorította. Minek jöttem vissza? Majdnem elsírta magát. Anyjára gondolt, Albertine-re és Párizsra. Próbálta magának megmagyarázni korábbi döntéseit, hogy miért jött vissza Magyarországra tanulni, élni, miközben Franciaországban mindene megvolt, hogy miért költözött apja szeretetlen és durva világának egy árnyékos zugába.
Ez csak egy próba, a hit erőpróbája... A vasat miután izzóra kalapálták hideg vízben forrázzák, hogy még keményebb legyen... Én is alámerültem, de még élek..
Végül nem bírt könnyeivel. Halkan sírt. Kétségbeesetten Jézus el-ellibbenő köntösének szegélyét kereste, hogy belekapaszkodjon. Először suttogva, majd hangos szóval hívta, minden lélegzetvételnél és kifújáskor.
Jézus... Krisztus... Jézus... Krisztus...
Vasszegekre gondolt. Minden új nap, amit itt, az ígéret földjének hitt régi otthonában töltött egy ilyen tenyerébe, lábába vert vasszeg volt. Szülei négy éves korában váltak el. Tizenhat éve. Anyja, Márta Párizsba költözött és magával vitte Robit is az új hazába. Ott járta iskoláit, ott tárult fel számára a világ összes titka és ott nőtt bele anyja és Albertine az élő és örök Istenbe vetett a mindennapokban sokszor küzdelmes, de őszintének remélt hitébe.
Egyszer csak megszólalt a telefonja. Janka volt, aki tanulni hívta holnapra.
- Szia!
- Szia! Na mi van, péntek este és nem bulizol? - szólt bele a lány
- Nem. Olvasnom kellett. Egy hónapja nem olvastam és...
- A holnap miatt hívlak. Mi legyen? - vágott közbe Janka.
- Nem tudok menni ne haragudj, apámnak kell segíteni, bár nem akarok – mondta Robi egész elhalón.
- Basszus, Robi, húsz éves vagy!
- Ez nem olyan. Ez ellen nem lehet ellenkezni. - egyszerre mérges lett a fiú - ezt te nem értheted...
- Ha, nem érthetem, akkor kár a szóért, szia! - és levágta a telefont Janka.
- Nem értheted milyen nehéz. – mondta a négy falnak Robi.
