heart of BP

Robi a fotelbe süppedve imádkozni próbált. Várta a pillanatot, azt az egyetlen üdvözítő pillanatot, mikor az Úr megérinti lelkét. Anyja mindig úgy beszélt neki Istenről, mint a Vendégről, aki csendes, finom mozdulatokkal és nem mennydörgésben érkezik. Szobájába beszűrődött a nappaliban zúgó tévé zaja, apja krákogása és bátyja, Andris szavai. Robi ilyen külső zűrzavarban nehezen tudta figyelmét összeszedni és letenni gondjait egy képzelt oltárra. Várni a Vendéget, aki megérkezik a szobába, mellé ül és meghallgatja őt. Egyszerre kivágódott a szobaajtó.

- Mit csinálsz? - dörmögött apja

- Imádkozni próbálok.

- Jó van. Holnap el kéne gyere segíteni, kimérni az új parcellákat. Csak körmölni kell a számokat, amiket mondok. Kifizetem.

- Bocs, de nem megy. Elígérkeztem. Egy lánnyal tanulunk.

- Ráér. Megmondod a csajnak, hogy megkap majd mindent tőled, csak várja ki. - vicsorogva nevetett Robira apja

- Nincs köztünk semmi.

- De azért meghúztad? Vagy csak fogod?

- Apa...Basszus... Tudod, hogy én nem...

- Jó van. Imádkozzál! Nyolckor indulunk.

Az apja bevágta maga mögött az ajtót. Legalább ennyit megtesz értem! Szelíden behajtja maga mögött a szobaajtóm. Robi torkát a keserűségtől csomó szorította. Minek jöttem vissza? Majdnem elsírta magát. Anyjára gondolt, Albertine-re és Párizsra. Próbálta magának megmagyarázni korábbi döntéseit, hogy miért jött vissza Magyarországra tanulni, élni, miközben Franciaországban mindene megvolt, hogy miért költözött apja szeretetlen és durva világának egy árnyékos zugába.

Ez csak egy próba, a hit erőpróbája... A vasat miután izzóra kalapálták hideg vízben forrázzák, hogy még keményebb legyen... Én is alámerültem, de még élek..

Végül nem bírt könnyeivel. Halkan sírt. Kétségbeesetten Jézus el-ellibbenő köntösének szegélyét kereste, hogy belekapaszkodjon. Először suttogva, majd hangos szóval hívta, minden lélegzetvételnél és kifújáskor.

Jézus... Krisztus... Jézus... Krisztus...

Vasszegekre gondolt. Minden új nap, amit itt, az ígéret földjének hitt régi otthonában töltött egy ilyen tenyerébe, lábába vert vasszeg volt. Szülei négy éves korában váltak el. Tizenhat éve. Anyja, Márta Párizsba költözött és magával vitte Robit is az új hazába. Ott járta iskoláit, ott tárult fel számára a világ összes titka és ott nőtt bele anyja és Albertine az élő és örök Istenbe vetett a mindennapokban sokszor küzdelmes, de őszintének remélt hitébe.

Egyszer csak megszólalt a telefonja. Janka volt, aki tanulni hívta holnapra.

 - Szia!

- Szia! Na mi van, péntek este és nem bulizol? - szólt bele a lány

- Nem. Olvasnom kellett. Egy hónapja nem olvastam és...

- A holnap miatt hívlak. Mi legyen? - vágott közbe Janka.

- Nem tudok menni ne haragudj, apámnak kell segíteni, bár nem akarok – mondta Robi egész elhalón.

- Basszus, Robi, húsz éves vagy!

- Ez nem olyan. Ez ellen nem lehet ellenkezni. - egyszerre mérges lett a fiú - ezt te nem értheted...

- Ha, nem érthetem, akkor kár a szóért, szia! - és levágta a telefont Janka.

- Nem értheted milyen nehéz. – mondta a négy falnak Robi.

- Honnan tudod? Értesz a borokhoz? - kérdezte Éva Mátét

- Persze. A boroknál jobban csak a lányokhoz.

Éva nem pirult el, állta és viszonozta a fiú éhes tekintetét. Nem kedvelte a túlságosan magabiztos embereket. Amint kibukott, hogy valaki sokat gondol magáról, mintha vasbordákat kapott volna és minden szép szó szikra nélkül lepattant róla lett. Most is mereven a megkésett beszélgetőpartner arcába meredt:

- Akkor bizonyára tudod, hogy egy-egy ilyen mondattal leírod magad...

- Épp azért mondtam. Hogy tét nélkül, a semmitől csillogó levegőbe beszéljünk...

- Tét nélkül? Mi lett volna köztünk egy máshogy nyíló sziutáció tétje?

- Az hogy lefekszünk-e, telefonszámot cserélünk-e, meg ilyenek...

Évát még mindig nem hozta zavarba Máté kendőzetlen, radikális őszintesége, de mindenesetre kisült belőle számára, hogy a sráccal valami nem stimmel. Sok fiúval volt már dolga. Temérdek olyannal, aki minden áron, meg akarta fektetni egyetlen este alatt. Néhánnyal, aki járni akart vele. És egy-kettővel, aki úgymond – a maga módján persze - szerelmes volt belé. A lány nem hitt a cigifüstben pöffeszkedő jóformán teljesen ismeretlen fiúnak: ez az én nem akarok semmit duma is csak egy trükk... A bor, amit rendelt, gyorsan fogyott. A fiú fröccsözött.

- Ha nem ezért, akkor miért jöttél ide...

- Meglepett, hogy valaki borozik. Aki borozik, annak vannak gondolatai. A bor miatt vagy amúgy a születésétől fogva, de többre használja eszét, mint az átlag konzumidióták.

- Hú, bazdmeg, akkor most én lettem az értelmes picsa... De izgi...

Máté savanyúan kacagott. Tetszett neki, hogy a lány milyen hamar kiismerte őt. És hogy Éva, valójában kiszámíthatatlanabb, mint ő. Egyszerre megtetszett neki a lány. Abban a kényelmetlen, kitekert pózban, ahogy a pultnál ült feketés-barna haja füle mellett leomló tincse meghívás volt egy mozdulatra. Egyetlen kedves tett: a fül mögé igazítani a lány haját mint egy közhelyes amerikai romantikus filmben. Máté nem bírta ki és megtette. Kíváncsiságból is. Várta, mit reagál erre ez a kielégületlen csaj. Éva nem ütötte félre a fiú kezét, ahhoz lassú volt, de Máté felé fordult és erősebb hangon, szemrehányóan kérdezte.

- Nem azt mondtad, hogy csak a semmiről a semmibe akarsz beszélni?

- De, csak segítettem eligazítani a hajad, hogy teljes legyen az értékes és emancipált nő eszményi képe.

- Nagyon vicces. Ha arra kérnélek, tűnj el, elhúznál?

- Nem hiszem. De nem is fogsz kérni ilyesmire, mert imponál neked a figyelmem.

Ez igaz volt. Éva szinte élvezte, hogy végre valakivel tüzesen veszekedhet, hogy valakinek megmondhatja, valakit leírhat önmaga előtt. A fiú tekintete ugyanígy égett. Végre valami! Mintha halott lettem volna eddig. Nincs jobb egy-egy vitánál, heves gyűlölködő szócsatánál. Máté szólalt meg először, előre tudta, hogy miről fog bugyborékolni, mint egy fojtott vulkán.

-Tudod az a baj, hogy mindenki, veled az élén, elhiszi magáról, hogy szabadon él.

- Ez most, hogy jön ide?

- Várj! Mikor rám néztél, te már eldöntötted magadban, hogy nem lesz semmi. Hogy az a normális, ha nem lesz semmi! Mert anyu, apu, a Jóisten, vagy mit tudom én ki, így tartja helyesnek. Nem te, hanem a külvilág, ami rád adta a rendes és kedves lány festett maszkját. Döntéseink nagy százaléka érzelmi alapon dől el. Érzelmeink pedig a kapcsolataink szövevényes hálójának foglyai. Ítéletek, elvárások, „őszinte” javaslatok, „gyöngéd” tanácsok! A nagy lófaszt! Korlát és kapaszkodó nélkül élni! Az a szabad élet! De ez a szabadság mindenkit megrémít. Színház az egész világ: eljátszatja mindenkivel, hogy szabad, holott börtönben élünk. Dánia börtön. Kezeink gúzsbakötve, arcunk helyett maszk...

- Neked milyen a kapcsolatod apáddal? - szólt közbe Éva

Máté elhallgatott.

Máté az erkélyén bagózott. A dekkelés közben volt csak ideje megállni, pihenni és hosszan elmerengni. Ez volt az ő meditációja, az ő vallásának imádsága. Az optimista gondolatokhoz azonban, mint általában, már fáradt volt. Utálta az őszi sötétségbe burkolózó koraestéket, mikor minden problémává lesz: a törvény fölfeslik és a nagy igazságok mögé kérdőjel kerül.

Úgy érezte, ideje lenne felhívni valakit, hogy berúgjanak. Egyedül mégiscsak snassz. Végig futotta mobiljában a telefonkönyvet. Leó? Áhh. Nándi? Biztos otthon tanul a maggerja. Geri? Idegesítő. Jancsi. Talán. Végül nem talált senkit, akivel most akár egyetlen sört is képes lenne meginni.

Számkivetett életek ideje ez! Az önutálat hajnala. Kibaszott, kurva koraesték!

Máté egész életében antihősnek tartotta magát. Erre a szerepre is készült. Céltalan lézengő: nem tenni semmit, nehogy a világ tengelyén véletlen egyet is igazítsak. Gőgös örömmel gondolt arra, hogy senki sem képes rajta kívül, olyan mindent felülíró, bizsergető érzéssel gyűlölni a világot, mint ő. És olyan igazi hévvel nem tenni érte semmit...

Akkor dugni kéne. Felszedni egy pofás kis csajt. Aztán eszébe jutott, mit szólna az egyéjszakás lakó szakadt albérletéhez, amit régóta alig tudott fizetni. Mindegy, mert úgyse látna az élvezettől! Nem nagy kunszt, se a szex, se az pár szó, amit csábításnak hívnak. Másfél órába telik egy ilyen művelet -ágyba vinni valakit- nem több, nem kevesebb. De amúgy meg körülbelül tíz-tizenöt perc után el lehet dönteni lesz-e egyáltalán valami, ha leálltál valakinél.

Meg kéne mutatni az összes fasznak mennyire értelmetlen az egész lihegés...

Végül ehhez sem érzett erőt. Fürödni kéne, felöltözni, satöbbi. Fáradtan elnyomta a szofit. Kaját keresett a hűtőben. Pár sajtos szendvics néma elfogyasztása után kabátot vett. Úgy döntött mégis elindul. Csak úgy. Csakhogy múljon az idő. Úgy érezte magát, mint az októberi hideg szél a lakatlan, bedeszkázott téglaházak között. Nem találta útját, nem várta őt senki, de ment. A házak ablakai tévék villódzó fényeitől ragyogtak. Mindenhol a többitől gondosan elzárt élet ment a műsorban. Már a magány is magántulajdon. Csak a lámpaoszlopok köszöntek Máténak és az általuk adott árnyék kísérte el egy-egy darabon a férfit.

Végül úgy döntött mégis beül egy helyre. Ne igazi kocsma legyen, valami zenés hely, ahol van mit stírölni! Irány Pest!

Nekiiramodott, hogy elhagyja Dél-Buda egyik legkietlenebb zugát. Buszra szállt, de mint rendesen szokta a hidak előtt leszállt. Hódolni akart egyetlen az egészségre ártalmatlan szenvedélyének. A Szabadság vagy az Erzsébet hídról akarta bámulni a Dunát és a várost! Ő itt érezte dobogni hazájának öreg és beteg szívét. Gyerekkorában apjával képesek voltak majdnem egy órát szótlanul szemlélni ezt a rejtélyes, kiismerhetetlen helyszínt: Budapestet.

Lassan lépdelt a Szabadság hídon. Cipői orrát nézte. Szagolta a folyóból felszökő vizes és egyszerre benzingőzös levegőt. Aztán dudálást hallott. Felkapta a fejét. Egy kocsi állt a híd közepén. Azt kerülgette dühösen a többi. A kocsi mellett egy ember kezében mobillal, aki fel-fel pillantott a híd szerkezetére. Máté is odanézett, ahova az ember pillantgatott kétségbeesetten. A magasban, a híd egyik ívén egy kitárt kezű alakot vett észre. Megállt. Megdermedt. A korlátba markolt. Megszűnt minden korábbi gondolata. Az út lába előtt elfogyott.

Basszus, ha az onnan bármelyik irányba ugrik, meghal...

Az alak elrugaszkodott. Máté elkapta tekintetét. De egy kiáltás áttörte az egyszerre nyers és fullasztó levegőt. Az öngyilkos azt üvöltötte őrült vidámsággal: Szabadság!

Éva a söralátéttel szórakozott, miközben nagy ritkán kortyolt egyet söréből. Unta magát. Arra gondolt, hogy milyen jó lenne egy ágyban feküdni és hallgatni valami ősrégi számot, amit még gimis korában szeretett.

Milyen jó lenne hazamenni!

Sohasem hitte, hogy egyszer ilyesmire fog gondolni. Hogy hazavágyik majd oda, ahonnan idáig menekült, a fényes és tágas Budapestre. Anyja a szomorúságtól kimetszett arcát most egész gyönyörűnek látta, amint maga elé idézte. Ráncok és ráncok és a ráncokban szépség. Öcsi valószínű most ugyanazokat a köröket futja! Apja hiányát pedig még mindig egy nagy fekete lyuknak érezte, ami ott tátong minden szobában, szóban és percben. De anyja fojtogató, szorító ölelésből bármennyire is szar helyzetet idézett elő vele, szabadulni akart.

Egyetem. Bölcsészkar. Francia szak.

Minden egyszerűen lepergett. A felvételi, a beköltözés a koleszbe. Minden egyedül, minden simán. Most mégis ez a furcsa, eddig ismeretlen érzés: honvágy.

Tetejébe ez a szerencsétlen évfolyam-party! Ő maga sem hitte, de semmi kedve nem volt idétlenül rázni, "elengedni" magát. Pedig általában egy-két sör után ment neki.  És annyi pia már most is megvolt. De most csak ült, és mivel ez nem az a bezsélgetős este volt, többnyire magát ette egy a tánctér melletti boxban. Bár a koleszba se volt semmi kedve visszamenni, pedig már kettő körül járt. A baj az volt, hogy nem volt álmos, egy kicsit sem. Nem tudta, hogy a két délelőtti kávé vagy az üvöltő zene tartja ilyen felvillanyozott éberségben, de egyszerűen érezte, hogy nem lenne képes még síri csendben sem elaludni.

Holnap reggel kilenckor előadás. Nem biztos hogy bemegy. Bár ez csak a harmadik hét, már jópár előadás szkippelt. Felfedezte magának Pestet, az antikvárokat, a kocsmákat. Persze nem egyedül. Mindig volt vele valaki. A Janka, a szobatársa, vagy a Dalma, a francia szakról de néha még egy Robi nevű srác is, akivel szintén szaktársak voltak.

De ma valahogy mindnek dolga akadt. Egyedül maradt, mint a dölyfös hold a sok idegesítő csillagával.

Az évfolyam még kitartóan bulizott. A lányok a pár rendes és arra érdemes hetero fiúnak a nyakába csipaszkodtak és nyalták őket, míg nem szégyellték. Majd holnap elrendezik hogy "bocsi, bocsi valakivel táncolni kellett. De amúgy semmi, bocsi..." A többség tényleg csak ennyire tartotta értékesnek magát és a fiúkat. Fárasztó volt az egészet nézni is Éva számára.

Utolsó kör. Ideje tényleg menni! A pultnál szokása szerint a búcsúzások előtt kért két deci félédes bort. "Ne feküdj le aludni keserű szívvel és szájízzel!" A sörből már így is elege volt.

-Jó választás. - Éva homlokráncolva fordult meg az érdes férfi hangra

- Szia! Máté...

- Éva.

Egy magas, kócos-barna hajú srác állt előtte, fogai közt valami irtózatosan büdös, izzó cigarettával.